A negyedik

 

Eredetileg, a sinka történelmi gyökereit tekintve a Hortobágy vidékén alakult ki és kezdett elterjedni. Magában hordozza és hűen képviseli a Hortobágy röghatásának úgy a vadságát, durvaságát, mint kézzel fogható, magától értetődő előnyeit. A sinka szó "simaszőrű" jelentéssel bír az ottani tájnyelvben. A sinka legendáját több időponttól számíthatjuk a magyar pásztorkultúra történelmében. Igazából mégis a több időpont összefonódik, egymásból következik. A sinka tájfajta vagy típus eredete, kialakulása nem csak az 1980-es évekre tehető, hanem sokkal korábbi időszak következménye. Eredeti élőhelyén, a Hortobágyon a legenda szerint egy pásztor terelő kutyája volt a minta, az etalon és mivel jól dolgozott, ezért híre ment a pásztorok között, akik összefüggést láttak, magyarázatot véltek a külső megjelenés és a munka teljesítménye között. A Hortobágy pásztorai, juhász és főleg gulyás emberei fő szelekciós szempontnak a teljesítményt, a munkát tekintették. Nem mondhatjuk, hogy a külső megjelenéssel, küllemi tulajdonságokkal nem törődtek, nem foglalkoztak, mert másképp nem ragaszkodtak volna kutyájuk kinézetéhez, megjelenésével. Ennek a küllemi megjelenési formának is viszont használati magyarázata van, mert azért ragaszkodtak a sinka jellegéhez, mert ez a típus vált be, felelt meg és bizonyított a mindennapi életben a nyáj és a gulya, illetve a ménes mellett. Meg kell említenünk azt, hogy a sinka esetében sem lehetett ez, történhetett ez másképp, csak úgy, hogy a küllemi jegyek, fajta bélyegek dominánsan öröklődtek nemzedékről nemzedékre.

A sinka legendájának eredete, kezdete mégis inkább arra az időpontra tehető, amikor a mudi, mint fajta standard szerinti küllem tenyésztése elkezdődött. Először a puli törzskönyves tenyésztése, nemzetközi elismerése után, illetve 1920. körül, amikor a puli és a pumi fajtát hivatalosan is elkülönítették derült ki, hogy a pásztorok mellett létezik egy harmadik nagyobb jelentőséggel és populációval rendelkező típus a mudi. A standard szerint kezdetben a puli és a rackák mellé hazánkba vándorolt birka fajtákkal bekerült francia eredetű terrier jellegű terelő kutyák keresztezéséből jött létre és alakult ki a pumi, azaz a magyar pásztor terrier. A puli és a pumi fajta a nemzetközileg elismert, hivatalos és törzskönyves tenyésztés útjára lépett. A mudi standard szerint a pásztorok mellett használatban maradt kutyák és a német spicc jellegű terelő kutyák keresztezéséből alakult ki harmadik hazai terelő fajtánk a mudi. Amikor a mudi a törzskönyves tenyésztés nemzetközileg elismert útjára lépett, akkor a pásztorok mellett maradt terelő kutyák szelekciója során derült ki, hogy létezik egy negyedik jelentős populációval bíró típus elterjedve a használatban a Hortobágy környékén, a sinka. A legenda szerint a sinka tenyésztése és szelekciója során a pásztorok kezén maradt terelő kutyák vérébe elsősorban németjuhász, de boxer, bull típusú kutyák vére keveredhetett kezdetben.

A sinka mellett meg kell említeni, hogy más típusok is léteznek, amelyek nagyobb homogenitást mutatnak, mint a Májzli például, de vagy nem rendelkeznek akkora létszámmal, vagy nem annyira homogének, mint a sinka.
A sinka legendája Magyarországon már valóban túl terjed a Hortobágyon, főleg ott, ahol szerte az országban magyar szürke marha és racka juh tartásával és tenyésztésével foglalkoznak. Követi és szorosan hozzá tartozik a szürke marha és a racka juh történelméhez. A sinka ugyanis, mint a negyedik magyar terelő pásztorkutya minden ízében erre a feladatra, a magyar szürke marha és a racka juh melletti munkára a legalkalmasabb, legyen az a Hortobágyon kívül akár a Nyírség, vagy a Mezőség, Tiszahát, illetve a Kunság bármely területe egészen a Dél-alföldi Homokhát vidékéig.

Annak ellenére, hogy a ménesek, gulyák és nyájak mellett jelentős létszámban dolgozik a sinka nemzetközi elismerése, hivatalos, törzskönyves tenyésztése még várat magára. Talán nem is baj, mert így tudja megőrizni csak a tisztán használati szempontokat figyelembe véve belső tulajdonságait, azonban abból a szempontból ildomos lenne, hogy ne tűnjön el oly rengeteg és annyira csak ránk jellemző magyar nemzeti értékeinkkel együtt. Ezért a sinka esetében még konkrét fajtáról nem beszélhetünk, nemzetközileg nem elismert, bár akik egyszer is használták, dolgoztak vele a pásztorkodás során, azok ragaszkodnak tisztaságához, tiszteletben tartják külső és belső jellemzőit és törekednek is rá. A dominánsan öröklődő tulajdonságai mellett ennek is köszönhető, hogy az 1980-es években élesebben kirajzolódni kezdő sinka a mai napig fennmaradt és tisztán folytatja munkáját nemzedékről nemzedékre.