A XXI. század magyar terelő kutyafajtája

 

Egyértelműen kijelenthető, hogy a sinka mindvégig a pásztorok kezén alakult és formálódott napjainkig. Ráadásul ízig-vérig magyar, annak ellenére, hogy kialakulásában külföldi fajták is szerepelnek, mert a németjuhász, boxer, és a bull típusú kutyák egyes egyedeinek cseppvére ellenére a generációkon át tartó szelekciót a magyar pásztorember végezte el, nem más szempontok alapján, mint szinte kizárólagosan, néhány külső fajta bélyeg szem előtt tartása mellett csakis a terelő munkában teljesített tulajdonságok szerint. A kialakulásában cseppvérként felhasznált külföldi fajták egyes egyedeinek jelenléte ellenére a sinka azért is tekinthető a XXI. század magyar terelő kutya fajtájának, mert a szelekciójában, nemesítésében és alakulásában ősi magyar haszonállat fajták játszottak jelentős szerepet. Elsősorban és többnyire a magyar szürke marha és a racka juh. A pásztor ember tenyésztési szempontjai tehát funkcionálisan úgy értendők, hogy a szürke marhával és a rackával való bánásmód és munka szerint mely kutyák kaptak szerepet az utód nemzedék kialakításához a nemesítésben. Ez a bölcső a pásztor ember mellől már elkerült puli, pumi és mudi fajták után egy újabb magyar terelő kutya fajtát eredményezett.

Kemény, rideg és szilaj bölcső volt ez a sinka számára mely rögös úton eljutott egy olyan jelentős, elhanyagolhatónak nem mondható állományig, hogy a fajtává válás kapujába lépett. Függetlenül attól, hogy valaki, bárki érez-e késztetést arra, hogy a sinkát a fajta tenyésztés útjára emelje, már nem lehet napjainkban megfeledkezni, említést sem tenni róla. Már kinőtte eredeti élőhelyét, a Hortobágy vidékét és a Magyarországon fellelhető legeltetéssel tartott szarvasmarha és juh állomány tulajdonosai tekintetüket a sinka felé fordították az ország egyéb vidékein a Nyírségtől a Mezőségen, Kunságon, Tiszaháton keresztül egészen a Délvidékig.

A kemény és szilaj bölcső kemény és rideg kutyát eredményezett. Ezt csak az tudja, az érzi, és az érti, aki próbálkozott már egyéb fajtákkal marhák mellett és utána rátalált a sinkára. Különösen a szürke marha gulyák gulyásai, gazdái és tulajdonosai értékelik. Egyrészt azért, mert a többi terelésben jártas fajtát vagy féltik a jószágtól, vagy már volt a többi terelő fajtával kellemetlen, kínos tapasztalatuk, hogy a magyar szürke marha elkergeti, megöli és nem tűri meg maga mellett. Másrészt azért, mert a sinka ereiben olyan vér csörgedezik, amivel szó szerint érzi a jószágot, annak minden csínját-bínját. Amelyik nem azt eddig is kiszelektálta rövid úton a természet.

Lehet azon vitatkozni, hogy ezt a magyar terelő kutyát, azaz a sinkát érdemes lenne-e a pásztorok mellől a standard szerinti tenyésztés útjára emelni. Pro és kontra érvek mindegyikének megvan hozzá a magyarázati elve, miszerint igen vagy nem. Az viszont nem elhanyagolható, hogy miért mutatja tájfajtáink közül a sinka a legnagyobb egyedszámot és homogenitást. Tény, hogy az a fajta, amelyik elkerül a pásztor mellől, tenyésztése kikerül csak a pásztorok kezéből a standard szerinti tenyésztés útvonalára, az munka, használat és teljesítmény tekintetében soha nem lesz már többé régi önmaga, hiszen küllemi tényezők markánsabban szerephez jutnak nemesítésében. A sinka belső tulajdonságainak tehát addig jó, amíg a pásztorok és a jószágok befolyásolják a tenyésztését. A magyar történelem természetesen ismétli önmagát, mert eddig is úgy volt, hogy a jelenlegi terelő fajtáink eredetileg a pásztorok kezén alakultak, fejlődtek ki és nem mesterséges körülmények között valakinek a szintetikus gondolatai alapján. A magyar pásztorkultúra eddig is megteremtette saját használati fajtáit és hűen önmagához nem tett másként a sinka esetében sem.

Nem csak a szürke marhák és rackák hihetetlen vadsága, hanem mellette a magyar pásztorok botkeménysége is befolyásolta a sinka belső tulajdonságainak, karakterének kialakulását.